Megszoktam ezt az illatot — a ragasztóét, a festékét, a fűrészporét. Amikor reggel belépek ide, a stúdiómba, csak azt tudom, hogy otthon vagyok. Azok a tárgyak vesznek itt körül, amiket valahogy megszoktam. Nagyjából rendet tartok, hogy minden lehetőleg ott legyen, ahol lenni szokott, de a felületes szemlélő lehet, hogy ezt nem látja annyira rendezettnek, mint én. Főleg, ha dolgozom. Harminchárom éve kerültem ide dekoratőrként, akkor még mások irányították a munkámat, ma már inkább csak csinálom, mert már a kisujjamban van.
A díszlet nem kirakat. Az nem elég, ha szép. Azt vinni kell, tolni, emelni, rögzíteni a sötétben, ha csúszás van, idegesen, kapkodva is, ahogy ez lenni szokott. Ha valami nem tart, az itt nem esztétikai kérdés. Az baj.
Dolgozom én mindennel, amivel csak kell, vászonnal, bőrrel, műbőrrel, farost és rétegelt lemezzel, alumíniummal, rézzel, bádoggal, üveggel, plexivel. Mindegyik másképp viselkedik. Van, amelyik enged, van, amelyik reped, van, amelyik csak akkor marad egyben, ha az ember tudja, hol szabad megfogni. Ezeket nem könyvből tanulja meg az ember.
Amikor a mesterem, akitől mindezt kitanultam, nyugdíjba ment, nem volt nagy átadás. Aznap is egyszerűen csak ott álltam a díszleteim előtt, és tudtam, hogy innentől ezt egyedül kell megoldanom. Mindig is voltak csavarjaim, amiket szerettem. Néha szélesebb-laposabb, néha díszesebb kell, néha a bumfordi a jó. Viszont a széles fejűek sokkal szebben fekszenek fel. Nem bántják az anyagot, nem szakadnak ki, amikor mozgatjuk a díszletet. Az a jó, hogy ezekhez nem kell alátét, nem akadnak bele semmibe, és valahogy “nyugodtabb” tőlük az egész szerkezet — és én is.
Nem volt ez mindig így. Amikor én kezdtem, nem volt még ekkora választék csavarokból. Majdnem azt mondhatnám, hogy azzal dolgoztunk, amit szerezni tudtunk. Akkoriban még a jó összeköttetéseken múlt. Ha vékony volt az anyag, okoskodni kellett. Alátétet tettünk alá, néha bőrdarabkát, néha egy kivágott kis lemezt, hogy nagyobb felületen fogjon. Persze, meg lehetett oldani mindent. Akkor is megcsináltuk, aminek állnia kellett. Csak több volt benne a trükk, a tapasztalat és a rögtönzés.
Ezek a széles fejű, lapos csavarok például jóval később jelentek meg. Nem is olyan régen, ha belegondolok. Amikor először kezembe kerültek, megörültem. Nem is azért, mert újak voltak, hanem mert végre nem kellett mindenhez külön kitalálni, hogyan osszam el a nyomást a kényes felületen. Ezek egyszerűen felfeküdtek, szépen és biztosan. Azóta sokat használom őket, ahol csak lehet. Na, persze nem mindig. Van, amikor más kell, mert a munka azt kívánja. De ezek valahogy közelebb állnak a szívemhez, mint a többi. Ezekre tényleg lehet számítani, amikor kényesebb az anyag, amikor nem fér bele a kiszakadás, a csúnya nyom. Vannak még ilyen kedvenceim, de ez az egyik, az biztos.
Egyszer mondta valaki, hogy ezeknek külön nevük van. “Opel-csavar” — azt mondta. Magamban mosolyogtam rajta. Nem tudom, miért hívják így. Nekem ezek csak jó csavarok. Olyanok, amik teszik a dolgukat. Nem harsányak, csak tartanak. Néha le is szoktam festeni őket, hogy egyáltalán ne látszanak, de ezek amúgy is mindig láthatatlan helyeken vannak.
Azt sem mondanám, hogy feltétlenül rozsdamentesre lenne szükségem. Jellemzően beltéren dolgozom, beltérre. Itt nem esik az eső, nem áll kint semmi a szabadban hónapokig. De ezeket a csavarokat itt, nálatok találtam meg, és azóta tőletek veszem. Így történetesen ezek mind rozsdamentesek. Ez van. Nekem jó. Jó a kapcsolatom veletek, mindig van, amit keresek és jó árakat adtok. Nincs okom rá, hogy váltsak.
Még az ismerőseimnek is szoktam ajánlani ezeket. Így mondom nekik: “ismered az Opel csavarokat?” A legtöbben meg szoktak lepődni ezen. Nem, nem ismerik. A munkám sokrétű, ezért aztán van kapcsolatom kárpitosokkal, bádogosokkal, dekoratőrökkel, restaurátorokkal, de még közintézmények karbantartóival, karosszériásokkal is. Már rájöttem, hogy mindenkinek hasznosak ezek az Opel csavarok, akik textillel, bőrrel vagy műbőrrel, farost vagy rétegelt lemezzel dolgoznak. Alu lemezekhez is jók. Van, amihez szerintem elő se kell fúrni, textileknél, bőrféléknél viszont inkább igen, de csak azért, mert különben felcsavarja az anyagot.
Ma már vannak segítőim, ügyes kezűek, gyorsak, jó szemük van. Én meg ott állok valahol a közelükben, és ha valami kényesebb, odaszólnak. Megnézem, megtapintom, és azt mondom, én ide ilyet tennék. Lehet, hogy máshol mást csinálnak. Nem vitatkozom. Csak azt tudom, hogy itt ez bevált.
Van két unokám. Előfordul, hogy bejönnek próbára. Ülnek a sötétben, és amikor cserélődik a díszlet, én büszke vagyok, mert ott van benne a kezem munkája és sok év tapasztalata. Nem mutogatom, nem mondom, csak jó érzés, hogy úgy áll ott, ahogy kell. Hogy mozgatható. Hogy működik.
Az anyag, a ragasztó, a kéz, a csavar… Ez a hivatásom.
MM vagyok, de csak Margónak szólítanak és van miért: általában a margón rögzítek. Főállású díszlettervező vagyok, másodállásban pedig nagymama.
Irány a shop: https://shop.menet-trend.hu/:968-opelcsavar
Leave a Comment